Epilepsziacentrumok
Rohamregiszter Könyvrendelés HU EN

A könyv rövid ismertetője

Részletek a 2008-ban megjelent könyvből

Bevezetés


„Én tehát elhatároztam, hogy követem azt a kutatási módszert, amelyet az összes többi természettudomány követ, azaz feljegyezni egymás után minden tényt, hogy a jövőben hasznosítható anyag gyűljön össze, továbbá törekedni, amennyire lehet arra, hogy levetkőzzem saját előítéletem és mások tekintélyének hatását.”

(Philippe Pinel, 1806)


Könyvem bevezető idézeteként nem véletlenül választottam Pinel több mint kétszáz éve leírt gondolatait. A természettudományos kutatások és a gyógyító munka során minden szakember számára, szerintem követendő szakmai ars poeticának kellene lennie. Pinel fent említett sorait az „Értekezés az elmebetegségekről” című munkájában írta le. Gondolatai kristálytiszta, precíz és mély empátiával jellemezhető kutató-orvosi logikát tükröznek. A mai napig a pszichiátria atyjaként tartják számon, nevéhez fűződik az első, francia, női elmekórház alapítása és igazgatása. Munkájához tartozott a betegek gyógykezelése, valamint betegségük nyomon követése is. Az elmebetegek, elmebajosok, epilepsziás betegek „kiszabadítása”, a csak embertelen körülményeket biztosító tébolydákban sínylődő - még az adott kor orvosi színvonalának megfelelő gyógykezelésben sem részesülő, ágyakhoz, oszlopokhoz kötözött, béklyózott - betegeket „szabadon eresztette” az első, általa alapított elmekórházban. Gyógyító munkája során próbálta megközelíteni, nem csak orvosi, hanem pszichológiai oldalról is a betegségeket. Ebben rejlik orvos-kutatói zsenialitása, mely végtelen empátiás készséggel, emberséggel és az adott kor primitív, orvosi színvonalát túlszárnyaló új elméleti és terápiás megközelítési móddal párosult. Hátat fordított kora évszázadok óta berögződött, elmebetegségekről és az epilepsziáról alkotott dogmáinak, és annak a felfogásnak, hogy ezeket a szerencsétlen embereket kitaszítottként, megszállottként, vagy ragályos betegként kezeljék, vagyis stigmatizálják (megjelöljék).

Amikor Pinel sorait olvastam, egy orvosi tankönyvben, már tizenhét éve foglalkoztam kutyák és macskák epilepsziáival, hét éve magatartás- és viselkedészavarokkal, elsősorban a szorongás, pánik, agresszió, valamint bizonyos típusú epilepsziás rohamokat megelőző, és az azokat követő jelenségekkel kutyán. Elmélyedtem továbbá az epilepsziás rohamok hátterében húzódó lehetséges okok szakirodalmának tanulmányozásában, emellett pedig az epilepsziás állatok lehető leghatékonyabb gyógykezelési módjának kutatásában is. Döbbenten olvastam Pinel ragyogó és kristálytiszta kutatói gondolatmenetét, és rájöttem, hogy tizenhét éve ösztönösen ezt az utat választottam klinikai, állatorvosi munkám során. Tettem mindezt annak érdekében, hogy az állatorvosi epileptológia még az állatorvosok számára is részben feltérképezetlen, és zűrzavaros tünettanában, nómenklatúra rendszerében és az egyes epilepsziás rohamok, valamint a betegséget kísérő, pszichiátriai kórképek színes kavalkádjában, és a betegek kivizsgálási stratégiájában valamilyen rendszert építhessek fel.

Valószínűleg Pinel is értetlenül állt egy-egy számára ismeretlen, idegrendszeri tüneteket mutató beteg előtt, ugyanúgy ahogy én, amikor 1990 nyarán elhatároztam, hogy amíg nem térképezem fel az egyes epilepsziás tüneteket, tünetcsoportokat kutyán, és a klinikai tünetek enyhítésére szolgáló, gyógykezelési módokat, addig azt a kutatási módszert kellett választanom, hogy precízen és türelmesen, éveken át feljegyezzek minden, addig számomra ismeretlen tünetet, és a gyógykezelés megkezdésével, vagy anélkül, de nyomon kell követnem a betegség alakulását. A nyomon, követés során figyelembe vettem a betegség kórlefolyását és az esetleges társbetegségeket is.

Könyvem olvasása során talán majd érthetővé válik, hogy miért választottam ezt a címet:


Kutyák epilepsziáiról mindenkinek

 

A könyvemben leírtak egyaránt szólnak a kutyatulajdonosoknak, kutyatenyésztőknek, valamint olyan állatorvosoknak, akik a szakma más-más területén dolgoznak, vagy különböző állatbetegségek specialistái, így nem állhat módjukban az emberi és az állatorvosi neurológia, epileptológia és pszichiátria szakirodalmában elmélyedni. Emiatt nem rendelkeznek több ezer epilepsziás állat kezelésével kapcsolatos személyes tapasztalattal, a betegek naprakészen feljegyzett kórtörténetével, precíz utánkövetésével, és az ideggyógyászati készítmények mélyebb gyógyszerismeretével. Remélem, könyvemmel sikerül felhívnom a fiatal állatorvostan hallgatók figyelmét arra a tényre, hogy az epilepszia rendkívül elhanyagolt területe az állatorvoslásnak, nem csak hazánkban, hanem a világ sok országában is. A kötetben ismertetett esetleírások, történetek kizárólag a saját beteganyagomból származnak. Az általam kezelt kutyák neveit a gazdik kérésére sok esetben megváltoztattam. Remélem, hogy a kedves olvasó számára sok hasznos ismeretanyagot tudok átadni, mind a humán, mind, pedig az állatorvosi epileptológia titokzatos és egyben gyönyörű világából, valamint gyarapíthatom a természettudományos kutatásokkal kapcsolatos ismereteiket is.


Az epilepszia történelmi áttekintése

 

„Szeressétek az állatokat: Az Isten megadta nekik a gondolkodás csíráját és

a zavartalan örömet. Ne rontsátok, ne vegyétek el hát az örömüket,

ne kínozzátok őket, és ne szálljatok szembe az isteni gondolattal.”

(Dosztojevszkij)

 

Számtalan humán és állatorvosi közlemény, publikáció, könyv jelent meg az epilepsziával kapcsolatban, melyek bevezető mondata gyakorta az, hogy az epilepszia több ezer éve ismert és egyben a leggyakoribb idegrendszeri megbetegedés emberen és kutyán egyaránt. Annak ellenére, hogy évezredek óta ismert, de kezdetben csak természettudományos szempontból megfigyelt, majd csak a XIX. század első évtizedeitől datálhatóan mára a neurológia az egyik legdinamikusabban fejlődő határtudománnyá vált, a mai napig is számtalan tévhit, ösztönös félelem, babona, hiedelem övezi.

A fejezetben „a teljesség igénye nélkül” egy kis ízelítőt szeretnék nyújtani a kedves olvasó számára az epilepszia történeti áttekintéséről.

Talán sok olvasó számára újat tudok mondani, és egyben gyarapíthatom ismereteit az orvostudomány történelméből. Nézzük meg, mit jelent maga a szó: epilepszia. A görög eredetű, „epilambanein” igéből származik, jelentése: meglepetés által megragadva, lesújtva. Azok a szakemberek, vagy a betegek hozzátartozói, illetve azok a kutyatulajdonosok, akik már láttak olyan típusú rohamokat szeretteiken, melyek nem járnak görcsös jelenségekkel (non-konvulzív rohamok), pontosan érthetik, hogy miért ebből a görög szóból származik ennek a krónikus agyi betegségnek az elnevezése. Hiszen gyakorta találkozhattak olyan hirtelen, rohamszerűen jelentkező állapotokkal, melyben a betegeknek (legyen az ember vagy a kutya) a külső környezettel megszakadt a kapcsolata, a roham alatt nem irányítható, kontaktusképtelen, furcsán merev a tekintete, vagy az arckifejezése. Néha félelem, riadtság, pupillatágulat, vagy épp teljes üresség látható a beteg tekintetében Bizonyos mozgásjelenségek is mutatkozhatnak, látszólagos védekező, elhárító mozdulatsorok. A beteg a roham alatt haladhat előre, igaz hogy célirányosság nélkül, máskor automatizmusok is jelentkezhetnek, melyek az ajkak, a nyelv, esetleg a végtagok akaratlan mozgásaiban nyilvánulnak meg. Sokszor érzelmek tükröződnek az emberi arcokon, vagy akár a kutya szemein és megváltozott pofaberendezésén. Mint ahogy embereken, úgy a kutyákon is rendkívül gyakran előforduló, ilyen esetekben gócos (fokális) rohamtípusról van szó, mely tünetekről, az epilepszia betegségről szóló fejezetben fogok részletesen írni, szemléltetve néhány saját eset részletes leírásával. Az epilepsziának számtalan, évszázadok óta ismert, és időközben a köztudatba is beépült elnevezésével találkozhatunk: démoni betegség (morbus demonicus), szent betegség (morbus sacer), nyavalyatörés, megszállottság, nehézkór, eskór, áldott betegség. Évezredek óta az epilepsziás embereket vagy „kitaszítottnak” vagy „megszállottnak” tekintették a különböző korokban és kultúrákban, tehát mindenképpen megbélyegzettnek. Ez a stigmatizáció a mai napig is megkeseríti az epilepsziás emberek életét.

Csak néhány példát sorolnék fel:

  • Angliában 1970-ig nem engedték az epilepsziás emberek házasságkötését,
  • Egyesült Államokban, az utolsó államban 1980-ban törölték el ugyanezt a törvényt.
  • Munkanélküliség, alul-foglalkoztatottság, a mai napig is létező jelenség az epilepsziában szenvedők körében. Sok esetben epilepsziás gyermekek a mai napig sem járhatnak egészséges társaikkal egy iskolába, még akkor sem, ha a gondozó- epileptológus szakorvos véleménye más.
  • Az epilepsziás embereket sokszor elmebajosoknak, gyengeelméjűeknek titulálják, a gyakori rohami előtti vagy utáni zavartság, vagy egyéb, a betegséget kísérő, néha riasztó, és megfigyelőben ösztönösen félelmet vagy színlelt közömbösséget keltő súlyos pszichés tünetek miatt.

Kétségtelen, hogy léteznek olyan agykárosodások, melyek elbutulással, elmebajjal és egyben epilepsziás rohamokkal is járnak, de bizonyos típusú epilepsziák esetén (és ez a gyakoribb) rendkívül magas intelligenciával, és páratlan zsenialitással is társulhat ez a betegség.

Néhány konkrét példával szeretném szemléletesé tenni az elmondottakat.

Epilepsziában szenvedő híres emberek:

Ókori, görög tudósok:

Phütagorasz, Szókratész, Ariszthotelész

Történelmi személyiségek:

Hannibál, Nagy Sándor, Saul király, Pál apostol (Saul), Julius Caesar, Caligula, Nagy Péter, Jeanne d’Arc, V. Ferdinánd, IX. Pius pápa, Richelieu bíboros, V. Károly, Orániai Vilmos, Rasputyin, V. I. Lenin, Bonaparte Napóleon

Irodalmárok, képzőművészek és zeneszerzők:

Leonardo da Vinci, Petrarca, Dante, Moliére, Lord Byron, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Johnatan Swift, Babits Mihály, Agatha Christie, Hamingway, Charles Dickens, Edgar Allan Poe, Guy de Maupassant, Händel, Gershwin, Berlioz, Sosztakovics, Nicolo Paganini, Csajkovszkij.

Tudósok:

Alfred Nobel, Blasie Pascal, Isaac Newton

Első olvasásra talán a laikus olvasó számára döbbenetes ez a felsorolás, hiszen ezek az emberek hatalmas tetteket vittek véghez, vagy pótolhatatlan, egyedi és egyben maradandó remekműveket hagytak a világra. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a kutyák epilepsziáinak a vonatkozásában is, hiszen számtalan világ győztes, Champion, Interchampion, fajta győztes, terápiás kutyát vagy rendőrségi szolgálatot teljesítő munkakutyát vettem már epilepsziagondozásba, akik átlagon felüli munkateljesítményükről, vagy magas fokú intelligenciájukról voltak híresek hosszú évek óta. A felsorolt történelmi személyiségek nagymértékben befolyásolták az emberiség történetének, vagyis a történelemnek az alakulását. Elég, ha csak az Orléans-i szűz, Nagy Sándor, vagy Napóleon nevét emelem ki a sorból. De gondoljunk arra is, hogy az epilepsziás művészek milyen csodálatos irodalmi- és zeneművészeti remekeket vagy festményeket hagytak az utókorra, miközben folyamatosan (minden orvosi és gyógyszeres segítségnyújtás lehetősége nélkül) megküzdöttek ezzel a borzalmas betegséggel, és annak minden társadalmi előítéletével. Ha csak a tudósok, Newton, Pascal és Nobel nevét említem, talán egy laikus is elgondolkozik azon a tényen, hogy ezek a zseniális elmék, korukat évszázadokkal megelőzve, fedezték fel és fogalmazták meg a természet legalapvetőbb törvényszerűségeit (gondoljunk Newton és Pascal törvényeire). Felfedezéseiket, azok helyességének bizonyosságaként a mai napig is a fizikai és kémiai tudományok alaptételeiként tartják számon, gyermekeink számára, kötelező általános iskolai tananyagnak számítanak.

Mi ez a csoda?

Talán Paganini nem lett volna az áldott betegség nélkül „az ördög hegedűse”? Páratlan virtuozitását a hegedűművészet terén a mai napig sem érte utol senki, pedig évszázadok teltek el a halála óta. Talán Dosztojevszkij epilepsziájáról, és szomorú élettörténetéről van a legtöbb adatunk. Számos patográfia (pszichiátriai, és epilepszia betegségével együtt figyelembe vett életrajzi mű) foglalkozik a mai napig is az epilepsziájával együtt jelentkező szenvedélybetegségével, és ezzel párhuzamosan kibontakozó, írói zsenialitásával. Gondoljunk csak a Karamazov testvérek, a Félkegyelmű, a Bűn és bűnhődés és a Játékos című, szinte önéletrajznak minősíthető, irodalmi remekeire.Dosztojevszkij egész életét végig kísérte és irányította epilepsziája talaján kialakuló depressziója, alkoholizmusa, szenvedélybetegsége, valamint gyakran jelentkező pszichés túlfűtöttsége. Szinte egész életében súlyos anyagi gondokkal küszködött, melyből egyetlen kiutat számára az aktuálisan megírt regényéért, vagy novellájáért kapott járandósága volt. Mivel a kártyabarlangok szinte mindennapos látogatója volt az egyre növekvő adósságok nyomasztó súlyként nehezedtek a vállára, és egyben megkeserítették a minden napjait.Végül, egyrészt szerelemből, másrészt praktikus okokból a saját titkárnőjét vette a feleségül, annak érdekében, hogy a viharos sebességgel lediktált kézirat minél hamarabb a nyomdába kerüljön. A kapott honoráriummal kártyaadóságait átmenetileg rendezni tudta, de súlyos pszichiátriai betegségének a lényegéből fakadóan, sosem került ki ebből a szélmalomharcból. Páratlan írói zsenialításának köszönhetően, annak ellenére, hogy folyamatosan, gyermekkora óta érték a családi tragédiák, emellett nap, mint nap megküzdött borzalmas betegségével az epilepsziával, valamint az állandó nélkülözéssel, mégis irodalmi remekművek egész sorát hagyta ránk. Egyik memoárjában így ír a betegségéről:

„Ti, egészséges emberek, elképzelni sem tudjátok azt az örömöt, amit mi epilepsziások érzünk a roham előtti pár másodpercben. Nem tudom hogy ez az érzés másodpercekig, órákig vagy hónapokig tart-e, de higgyétek el nincs az a boldogság a Földön, amiért ezt elcserélném.”

Az író sorai, mellyel saját epilepsziás rohamait jellemezte, biztosan érdekesnek és egyben érthetetlennek tűnik a laikus olvasó számára. Igen az epilepsziás roham vagy annak a bevezető néhány másodperce néha lehet rendkívül kellemes is. Dosztojevszkij nagy rohamait úgynevezett pszichés rohamok (aurák) vezették be melyek legegyszerűbben úgy érzékeltethetők, hogy az író ilyenkor valami hihetetlenül kellemes és egyben intenzív élményként megélt eufórikus állapotba került, mely mindössze néhány másodpercig talán 1-2 percig tarthatott és az sem érdekelte, hogy ezt a görcsős jelenségek követték majdnem minden alkalommal. Talán, ha a XX. század végén élt volna, és idejében pszichiátriai és epileptológiai gondozásba alá kerül, lehet hogy az antiepileptikumok hatására, valamint gyógyult szenvedélybetegsége nélkül, minden túlfűtött szenvedélytől mentesen élte volna le az életét, csendes átlag emberként és névtelenül, anélkül hogy bármilyen vágyat érezzen azzal kapcsolatban, hogy valamilyen maradandó irodalmi művet alkosson és hagyjon a világ számára örökül. Dosztojevszkij által leirt kellemes rohambevezető élmények gyakorta tapasztalhatók kutyán is, mely tünetcsoportok részletes leírása Az epilepszia tünettana c. fejezetben lesz olvasható.

Rendkívül érdekes és ritka agyi működészavar állt Sosztakovics epilepsziájának a hátterében. A híres zeneművész egy úgynevezett fokális rohamtípusban szenvedett, melynek a klinikai tünetei kizárólag, az átmeneti, rohamszerűen jelentkező zenei hallucinációk voltak. A művész agyába, mégpedig pontosan a bal oldali agykamrájába, egy világháborús repeszszilánk került. Minden különösebb egészségügyi probléma nélkül cipelte élete végéig a szilánkot, de időnként különös jelenségekre figyelt fel. Amikor baloldalra hajtotta a fejét, az agykamrát kitöltő agyfolyadék mozgásával, a szilánk a tehetetlenségénél fogva elmozdult és az agy azon halántéklebenyi területéhez sodródott, melyben a zenei emlékképek tárolódtak. Ilyenkor, csodálatos dallamtöredékek, szimfonikus költemény részletek csendültek fel, melyeket a művész teljes hangerővel és kristálytisztán hallott. A jelenség rohamszerű állapot formájában tőrt a felszínre de csak a fej mozgatását követően, hiszen a szilánk csak akkor irritálta mechanikusan a temporális /halánték/ lebeny ún. zenei memória corterxét (a zenei emlékképek tárolásáért felelős szürkeállományi idegsejt csoportot). A szilánkkal való érintkezés hatására az adott agykérgi idegsejtek epilepsziás izgalom alá kerültek és a dallamok, arra az időtartamra csendültek fel a művész számára, amíg a fej egyenesbe nem került. Természetesen Sosztakovics zenei zsenialítása a szilánk megléte nélkül is vitathatatlan volt, de a művész köztudottan nem akart az idegen testtől, műtéti úton megválni.  Ez a típusú epilepsziás roham rendkívül érdekes, hiszen egyfajta átmentet képez a valódi epilepszia betegség és az alkalmi rohamok (nem valódi epilepszia) között. A zenei hallucinációkat a szilánk elmozdulása és ebből következően az agykérgi idegsejtek, átmeneti izgalma idézte elő, tehát a rohamok provokáltak voltak, mely az alkalmi rohamok nemzetközileg elfogadott alapkritériuma, de miután a fémszilánk tartósan az agyban helyezkedett el, emiatt az agykéreg primer betegségét is okozta

Alkalmi rohamok gyakorta megfigyelhetők kutyán, ugyanúgy ahogy emberen is számtalan kiváltó ok állhat a háttérben, de a kiváltó ok megszűnésével a rohamok meg is szűnhetnek Részletes esetleírások A kutyák alkalmi rohamairól című fejezetben lesz szó.

A halántéklebenyi epilepsziák emberen, kutyán (macskán) jelentkező gazdag tünettana évek óta megigéz és foglalkoztat, hiszen mint ahogy a humán epileptológiában, állatorvosi vonatkozásban, kutyákon is ennek az agylebenynek a betegsége áll leggyakrabban a valódi epilepszia betegség hátterében. Néha nehézségbe ütközik a temporális lebeny eredetű rohamok elkülönítése egyéb oktanú magatartás zavaroktól, esetleg fájdalomtünetektől, vagy a roham utáni pszichózis illetve agresszió tüneteitől. Természetesen ez csak nekünk, állatorvosok számára okoz jelentős problémát, hiszen a verbális (szavak által közvetített) kommunikáció hiánya egyértelműen gátat vet annak a lehetőségnek, hogy a kutyák elmondják nekem különös látási hallási, ízlelési vagy szaghallucinációikat, és a furcsa álomszerű érzeteiket, esetleg belső félelmeiket.

A temporális lebeny epilepsziák tünettanának, pontosabban a fentiekben leírtak megértéséhez néhány gondolatsort vázolok fel Jeanne d’Arc epilepsziájával kapcsolatban. A modern orvostudománynak már sikerült feltérképeznie hogy ez a csodálatos egyéniségű, apró termetű kislány, valójában halántéklebenyi epilepsziában szenvedett 13 éves kora óta. A halántéklebeny bizonyos területei tárolják, őrzik, és egyben felidézhetővé is teszik, a látási hallási és egyéb emlékképeinket, életünk végéig.  Jeanne d’Arc epilepsziás rohamai eben az agylebenyben, mint epilepsziás gócban zajlottak bizonyos rendszerességgel, szakzsargonnal élve rohamfrekventiával, éveken át. Epilepsziája jelentkezésével szinte egy időben mélyen vallásossá vált. Amikor a rohamai látási és hallási hallucinációk formájában utat törtek maguknak az agyban, az Orleani szűz vallásos fanatizmusával összekapcsolódva, isteni eredetű üzeneteknek vélte hallani a hangokat, és a látott képsorokat és ezt sikerült „elhitetni” a környezetével is. Természetesen a sötét középkor primitív szellemisége is szükségeltetett ahhoz, hogy a kislánynak a rohamok lezajlását követő élményszerű beszámolóit valósnak és isteni eredetűnek fogadják el.

Ez valójában kizárólag a beteg agyban keletkezett érzetekről, látási és hallási élményekről szólt és nem valódi eseményekről. Tulajdonképpen ezek a hangok irányították minden lépését, döntését és motivációját, és egyben a temporális lebenybeli agyi betegsége alakította ki kóros személyiségszerkezetét is. A rohamok váratlanul jelentkeztek, mint ahogy az epilepszia betegség estén megszokott bármely epilepsziásnál, ő maga sem tudta hogy mikor jön a következő „Isteni sugallat”, ezért néha, ezek hiányában tanácstalan is volt némelyik hadjárat megindítása előtt. A rohamok közötti időszakban, csak mély vallásossága, Istenben való hite, és Franciaország iránt érzett határtalan szeretete vezette minden lépését, valamint a temporális személyiségszerkezetéből adódó makacssága, erőszakossága, hihetetlen, a férfiakkal is vetekedő teherbírása, és aktivitása. A sok helytelen, rossz, az alapbetegségéből fakadó döntései következtében az inkvizíció máglyahalálra ítélte. Kicsit gondolkozzunk el azon, mi lett volna, ha Jeanne d’Arc most velünk XXI.-ik században él, és gyermekkori epilepsziáját időben felfedezik, és nagy potenciálú antiepileptikumokkal, vagy idegsebészeti beavatkozással rohammentessé, esetleg gyógyult epilepsziássá teszik. A kezelés eredményeképpen nagy valószínűséggel, téveszmék, félelmek, és hallucinációk nélkül élhetne, tartalmas, boldog és teljes életet. Ha ez így lehetett volna, mára nem lenne Franciaországnak, egy ilyen kiemelkedő történelmi személyisége, mint az Orléans-i Szűz, csak egy kis epilepsziás kamasz lányka lenne a sok millió a földön élő epilepsziás ember közül.

Az epilepszia történelem érdekességeinek megismerése érdekében egy kissé menjünk vissza azidőben.Időszámításunk előtt 100000 évvel a kőkorszaki, bronzkori majd az időszámításunk előtti 3-5000 évvel az egyiptomi múmialeletek, inka, kelta, honfoglalás-kori koponyákon „csontműtétek” (koponyalékelés = trepanáció) nyomai láthatók. A felsorolt civilizációkhoz köthető régészeti, orvos történeti kutatási eredmények arról tanúskodnak, hogy az akkori „orvosok” sok esetben kis nyílást ejtettek a koponyán, valószínűleg a beteg életének megmentése érdekében. A mai modern idegsebészet a mai napig végzi ezt a típusú műtétet, hiszen agydaganattal vagy bármilyen eredetű, fokozott koponyaűri nyomással járó betegségben, több ezer évvel ezelőtt is életmentő beavatkozásnak számíthatott. (Valószínűleg a beavatkozás elvégzésének a szükségessége sok száz éves tapasztalaton alapulhatott évezredekkel ezelőtt.) Sok koponyán, a csontablak szélein a csontseb gyógyulása is látható, amely arra utal, hogy ezek az emberek életben maradtak, nyitott koponyacsonttal élhettek, esetleg fájdalom- és rohammentesen. Ebben az időszakban még nem idegsebészeti beavatkozásokról, hanem csontműtétekről volt csak szó. Valószínűleg a korabeli „gyógyítók” rájöhettek arra, hogy bizonyos, általuk már régen megfigyelt tünetek esetén, a koponyacsont megnyitása sok esetben életmentő beavatkozás lehet a beteg számára, pl. agyi térszűkítő folyamatok, agydaganat esetén. Természetesen ezek a trepanációra emlékeztető beavatkozások gyakran a kártékony démonok koponyából történő kiszabadítását célozták, de jól tudták néha így orvosolni a fejfájást és az epilepsziát is.A meglékelt koponyákon látható gyógyult csontseb szélek arra engedték az orvos-régészeket következtetni, hogy a hihetetlen fájdalommal járó beavatkozást és az azt biztosan követő szeptikus állapotot is sokan túlélhették. A legkorábbi feljegyzések i.e. 1780-ból, Hamurabi (Babilon korának kiemelkedő uralkodója) máig fent maradt törvénykönyvéből származnak, mely többek között részletesen foglalkozott az epilepsziás betegek jogaival. Törvényként rögzítették, hogy epilepsziás ember nem házasodhat, nem alapíthat családot. Vagyis az epilepszia örökletes voltát is megfigyelhették már az ókori tudósok és jogalkotók. Epilepsziás emberek a bíróság előtt sem tanúskodhattak, melynek több oka lehetett. Az egyik talán az volt, hogy ez a titokzatos betegség némely esetben szellemi fogyatékossággal is járhat, tehát a tanú nem lehet szavahihető személy, a másik ok talán hogy a rohamok bármikor jelentkezhetnek, akár a tanúskodás alatt is a legkülönfélébb tünetek formájában, súlyos görcsrohamokkal, átmeneti érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, mely jelenség valószínűleg tiszteletet, de egyben félelmet is kiválthatott a külső szemlélőből. Ebben az időben élénk rabszolga-kereskedelem folyt Babilonban is. A törvénykönyv szavatossági hibának tekintette a betegséget, vagyis a rabszolga-kereskedelem során, ha a rabszolgán a megvásárlását követően 3 hónapon belül jelentkezett az epilepsziás roham a vételár visszajárt a vevőnek, vagyis az adás-vétel meghiúsult.

Valószínűleg a korabeli gyógyítók, az ókori tudósok és jogalkotók megfigyelhették, hogy két epilepsziás roham között hetek, hónapok is eltelhetnek, ez viszont arra is utalhat, hogy igen gyakran szembesülhettek ezzel a betegséggel, ha az epilepsziás rohamok jelentkezésének alapvető törvényszerűségeit már ilyen korán már felismerték.

Hippokratész, akit ma is az orvostudományok atyjaként tartank számon, i.e. 400 körül készült tudományos értekezéseiben részletesen foglalkozott ezzel a betegséggel. Orvos-kutatói zsenialítását többek között az is bizonyítja hogy, mélyen elítéli azokat, akik ezt a betegséget szentnek tartják, vagyis már 2400 évvel ezelőtt, határozottan szembefordult a primitív közhiedelemmel, az epilepszia kóroktanával kapcsolatban. Többek között azt is megállapítja, hogy örökletes betegség, melynek oka az agyban keresendő és gyógyszeresen kezelhető. Tanulmányában kitér arra is, hogy rohamkiváltó okok is ismeretesek, olyan időjárási tényezőket említ, mint a „hideg, a nap, a szél” melyekről ma már tudjuk, hogy nem kiváltó okok, hanem az időjárási frontok, hőmérsékleti változások, mint rohamprovokáló tényezők szerepelhetnek az epilepsziás betegek életében.

(Ez a tény jól ismert a humán epileptológiában és neurológiában évtizedek óta. A meteorológiai elemek rohamprovokáló hatásával rendkívül sok ideg- és elmegyógyász orvos foglalkozik világszerte, de az epilepsziás működészavart kiváltó, fent említett mechanizmus pontos tisztázása, még mindig fontos kutatási területe a neurológiának).

Saját, közel húsz éves epilepsziakutatással eltöltött idő alatt magam is megfigyeltem, hogy az időjárási frontok, de elsősorban a hidegfronti hatás, vagy a hirtelen hőmérséklet-csökkenés a kezetlen epilepsziás vagy a tartós terápiába vont, és az óta, rohammentes kutya betegeimnél robbanthatja az epilepsziás rohamokat.

Hippokratész azt is kijelenti, hogy gyógyszeresen kell kezelni a betegséget, és azt is, hogy bizonyos esetekben gyógyulás is várható. Sajnos tanai több mint 2000 évre feledésbe merültek, hiszen a modern epileptológia alapkövetit az 1870-es években tette csak le egy angol orvos, Hughlins Jackson.

Az  Új Testamentumban, Márk evangéliuma, A Jeruzsálembe vezető út c. fejezetének 9,14 passzusában olvasható egy megszállott ifjú meggyógyulása. Máté, János és Lukács evangéliumaikban csak néhány mondatban említik Jézus eme csodatételét. Az Újszövetség evangélistái közül ezzel szemben Márk, Péter apostol által elmesélve, aki egyben Jézus mellett állva személyes tanúja volt többek között egy epilepsziás és skizofrén beteg csodálatos gyógyulásának, megdöbbentő részletességgel meséli el ennek a két súlyos ideggyógyászati betegségnek a lehető legpontosabban a tünet együtteseit, valamint a betegek kórelőzményi adatait.Hiteles kórtörténet vázolódik fel a Bibliában, ahol Márk egy gyermekkori epilepsziában szenvedő ifjú kálváriáját írja le az elkeseredett apa szemszögéből. Pontosan leírja a fiú (az elmondás alapján rekonstruálható) halánték lebeny eredetű, másodlagosan generalizált nagy rohamát, annak minden roham előtti és roham utáni, súlyos pszichés tünetével. Az apa könyörög Jézushoz, hogy gyógyítsa meg a fiát, mert már az elvesztésén gondolkodik ilyen kínok láttán. Jézus a „néma lélek” kiűzésével, meggyógyítja az ifjút.

Ezután telnek az évszázadok, haladunk a sötét középkor felé, amikor is az egyház dogmatikusan kijelentette, hogy az epilepszia ragályos betegség, a „megszállottakat” kiűzték a templomokból, hiszen megfertőzhetik nyálukkal a kegytárgyakat és hívőket is. Ebben a szellemben folyt ezeknek a szerencsétlen embereknek a gyógykezelése is, elképzelhető hogy milyen módszerekkel és terápiás eredménnyel. (Ágyakhoz, rudakhoz láncolva, sötét tébolydák mélyén megfosztva őket minden emberi méltóságuktól egész életükön át…)

A XIX. századot a neurológia évszázadának tartja a humán ideggyógyászati szakirodalom.

A könyv későbbi fejezeteiben utalni fogok az egyes témakörök kapcsán az eltelt 150 esztendő, ideggyógyászattal és epileptológiával kapcsolatos kutatások legfontosabb állomásaira.

Az epileptológia valamint az agy működése során keletkező apró bioáramok kutatásával kapcsolatban mérföldkövet jelentett Hughlins Jackson munkássága. Az 1890- as években Hughlins Jackson tisztázta az agyban zajló epilepsziás mechanizmus lényegét, és nagyjából ebben az időben vezették be a brómot a betegek gyógykezelésre is, mint az első felfedezett, többek között görcsoldó hatással is rendelkező gyógyszerkészítményt. A tudósok rájöttek arra, hogy az agyban bioelektromos folyamatok zajlanak és elkezdték kutatni, hogyan lehetne ezt emberi szemmel láthatóvá tenni. Az első EEG - vizsgálatot Hans Berger jénai pszichiáter végezte egy agydaganatos betegen 1924-ben, a mostani EEG- készülékekhez képest fejletlen technikával, de a vizsgálati eredmény rendkívül látványos és értékelhető volt.

Azóta az epilepszia-kutatás hihetetlen gyorsasággal halad, igénybe véve a modern képalkotó eljárások segítségét is. A világ minden országában Epilepszia Centrumok alakultak, a betegek hatékony gondozása és gyógyítása érdekében. A háború után újból megalakult a Nemzetközi Epilepsziaellenes Liga, mely többek között, szakmailag is összefogja a világ ideggyógyászait, az epilepsziák egységes tünettana, diagnosztikája, gyógykezelése és az idegsebészeti beavatkozások lehetősége szempontjából.

Az állatorvoslásban, nagyjából 40 éves múltra tekint vissza az epilepszia-kutatás, a tünettan, a kiváltó okok, az EEG- vizsgálat, és a gyógykezelés vonatkozásában. Kimagasló eredményeket értek el ezen a területen a bécsi, a berni és az ontarioi állatorvosi főiskolák neurológiai tanszékeinek professzorai és kutató-állatorvosai /A. Jaggy, W. Lőscher/.

Kutyák és macskák epilepsziáival jómagam közel 20 éve foglalkozom, 15 éve készítek a betegekről EEG-felvételeket, mely sajnos (a kellő szakismeret hiányában) nem minden állatorvos által elfogadott diagnosztikai módszer az epilepsziás kutyák kivizsgálására és csak kevesek által végzett metodika nemcsak hazánkban, hanem Európában is. Ez talán érthető is, hiszen az EEG–felvétel elkészítése és értékelése is rendkívül bonyolult feladat és óriási gyakorlatot igényel. E vizsgálati módszer nagy segítséget ad az epilepsziás működészavar pontosabb helyének megítélésére, az aktivitás mértékére valamint az öröklött, primeren generalizált epilepsziák felismerésére.

Sajnálatosan azokat a modern diagnosztikai és képalkotó eljárásokat, amelyeket az epilepszia betegségben szenvedő emberek kivizsgálására már évtizedek vagy évek óta bevezettek, (pl.: roham alatti EEG és MRI –felvételek, 24 órás videó-EEG monitorozás, stb.) több ok miatt nem lehet a kisállat praxisban bevezetni. Egyrészt a hihetetlen költségek miatt, másrészt bizonyos vizsgálatok szóbeli kommunikáció nélkül nem végezhetők el, de, még ha feltételezem, hogy minden kivizsgáláson túl van az állat, és kiderül, hogy az epilepsziája csak agyműtéttel lenne gyógyítható, gyógyszeresen nem, nincs a hátterünkben olyan állatorvosi idegsebészeti háttér, mint a humán neurológia vonatkozásában.

Szerény megítélésem szerint a belátható 20 éven belül ez nem is fog változni.

Tehát maradnak a tabletták az injekciók vagy sajnos a végső búcsú az epilepszia betegségben szenvedő kutyától, aki talán, ha embernek születetik, gyógyulás is várhatna rá, és talán esélye lehetne elfelejteni ezt a szörnyű, de egyben titokzatos betegséget.

 

Az epilepsziás roham definíciója

„A legnagyobb hiba, hogy az orvosok a testet, anélkül próbálják gyógyítani, hogy  az agyat is gyógyítani próbálnák. Pedig az elme és a test egy, és nem szabad külön kezelni.”

(Platón)

Az agy az emberi és az állati szervezet egyik legbonyolultabb szerve, mind felépítését, mind, pedig működését tekintve.

Neumann János, akit a mai napig is a kibernetika atyjaként tartanak számon, már 1942-ben megalkotta az ún. ag

y- kibernetikai alapmodellt. Ennek az a lényege, hogy az agy és az élő szervezet működési egységét egy számítógép szoftver- hardver rendszeréhez hasonlította. Az input az agyvelő felé beérkező információáradattal analóg, a szoftver maga az agy, az output pedig, a központi idegrendszer által irányított és leadott ingerválasz. Végtelenül leegyszerűsítve a kibernetikai agymodell működését, az input maga a klaviatúra, mely hardver elem segítségével lépünk kapcsolatba a számítógép agyával, vagyis a szoftver egységgel. A klaviatúra működése analóg a szervezet

ingerfelfogó rendszerével mely idegpályák útján juttatja el az információt az agyba. A számítógép képernyője jelenti az output- t, a monitoron megjelent válaszok, melyek az agy/szoftver információelemző, rendszerező, memória tároló működésrendszerének a végterméke. Ha az élő szervezet működése során az agy, mint szerv, megbetegszik, szoftverhibaként mindazon funkciók, amelyek irányításáért a károsodott agyterület felelős, hibaként jelenik meg az élő szervezet működésére kivetítve, különböző klinikai tünetek formájában. Az így jelentkező, normál válaszreakciótól eltérő, neurológiai tünetek pontos meghatározását követően az ideggyógyász (neurológus, epileptológus) képes behatárolni, hogy az agy mely területe károsodott. Agyunk feladata hihetetlenül sokrétű, irányítja mozgásunkat, érzékeli a külvilág ingereit, feldolgozza és válaszol is rá, de egyben folyamatos információt kap belső szerveik állapotáról és igyekszik optimalizálni azok működését, illetve igyekszik megteremteni a belső állandóságot és az élő szervezet harmonikus működését. Egyetlen dologban különbözik a szervezetünket alkotó többi szervtől, mégpedig abban, hogy gondolatokat „gyárt”, érzelmi reakciókat irányít, összefoglalja, rendszerezi az érzékszervekből beáramló információkat, tárolja a külvilágból származó információkat/érzeteket. Egyben rendszerezi a beérkező információkhoz társuló érzelmeinket is, memorizálja, és egyben felidézhetővé teszi bármikor. További legfontosabb funkciói még, hogy egész életünkben tanul, a látási, hallási, ízlelési, szaglási és egyéb ingereket és érzeteket, mint emlékképeket tárolja, rögzíti, felidézhetővé teszi, asszociál, rendszerez, fájdalomérzetet tudatosít, biztosítja belső szervezetünk állandóságát, irányítja az izmok, izületek mozgását, izomtónusunkat, felelős a testhőmérsékletünk, vízháztartásunk, étvágyunk kontroll alatt tartásáért. Ellenőrzi, és folyamatos irányítás alatt tartja, neuro-hormonális kapcsolatai révén az ideg-, a hormon-, és az immunrendszer közötti kapcsolatrendszer harmonikus együttműködését. Emellett felelős, az adott egyedre és a csakis arra jellemző személyiségszerkezet kialakulásáért, az ebből táplálkozó érzelmi reakcióiért, az érzetekkel kapcsolatos, gondolattársításból adódó, a külvilág ingereire adott válaszreakcióként megjelenő magatartásrendszeréért, szociális kapcsolatokért.

Az idegrendszer bonyolult és harmonikus működésének megértéséhez vegyünk egy konkrét példát, adott esetben egy szoftver hibát, a fájdalomérzet veleszületett hiányát emberen. A fájdalmakat nem szabad úgy megítélnünk, hogy a fájdalomérzet büntetés a szervezet részéről, hiszen a különböző szervek fájdalma jelzi a számunkra, hogy itt bizony valami probléma van, azonnal fel kell keresnünk az orvost a mielőbbi gyógyulás érdekében. Ronald Melczak a kanadai Mc. Gill egyetem professzora (Az agy kapuszabályozási elméletének megalkotója) „A fájdalom rejtélye című” könyvében ír le egy különleges esetet, egy kanadai kislánnyal kapcsolatban, aki a fájdalomérzés veleszületett hiányában szenvedett. A kislány születésétől fogva nem érzett semmilyen fájdalmat, ennek következtésben folyamatosan érték a különböző sérülések, melyek az agyban érzetek formájában nem tudatosultak (pl.: kisgyermekkorában a forró radiátoron térdelve nézelődött ki az ablakon, miközben súlyos égési sérüléseket szerzett). Amikor az orvosok vizsgálták, nem érezte a jeges, vagy a forró víz okozta fájdalmakat. Ha idegen anyaggal irritálták a szaruhártyáját, nem csukódtak le reflexesen a szempillái, sohasem tüsszögött, köhögött, vagy öklendezett, vagyis mindazon védekező reflexek működésképtelennek bizonyultak a fiatal lánynál, amelyek a szervezet nem specifikus védekező rendszerét alkotják. Az agyi alapbetegség következtében a lány egész teste ki volt szolgáltatva a fájdalom hiányából adódó, mindazon ártalmaknak és következményeknek melyek végül is korai halálát okozták.

Még sokáig lehetne sorolni az emberi és állati agynak az élő szervezetben betöltött központi irányító szerepét, de ez nem ennek a könyvnek a feladata.

A leglényegesebb momentuma ennek, a fentiekben vázolt gondolatsornak az, hogy annak ellenére, hogy agyunk ilyen sokrétű feladatot lát el a szervezetünkben, a betegségek sajnos ugyanúgy megtámadják és károsíthatják, megbetegíthetik, sőt sok esetben akár le is állíthatják bizonyos agyi területek működését. Ahogy a többi szervet (máj, vese stb.) úgy az agyunkat is károsíthatják genetikusan öröklődő vagy a magzati életben elszenvedett ártalmakból adódó betegségek, de akár a szülés/ellés közben oly gyakori koponyát érő trauma, vagy az agyat ért, átmeneti oxigén hiányból adódó, -akár az egyed egész életét meghatározó és befolyásoló betegségek. Ugyanígy az agyat érhetik egyéb, az egyed élete során elszenvedett inzultusok, ártalmak is. Fertőző (baktériumos, vírusos, parazitás, gombás) betegségek, gyulladás, toxinhatás következtében kialakuló elhalás, következményesen kötőszövetes elemek kiépülése a működésképtelen elhalt idegsejtek helyén, daganatok, a tápláló érrendszer betegségei, bizonyos, idegsejtekben tartósan tárolódó zsír-, fehérje-, vagy szénhidrát tartalmú anyagok okozta idegsejt-elfajulás, traumák stb. A klinikai tünetek emberen és kutyán a szerint alakulnak, hogy az agy mely területét, mely funkciókért felelős agykérgi idegsejt csoportokat vagy akár az idegsejtet nem tartalmazó un. fehérállományt éri el valamely fertőző, vagy egyéb kóroktanú betegség. Fontos tudni azt is, hogy az agy nem csak primeren (elsődlegesen) lehet beteg hanem, a belső szervek különböző oktanú súlyos betegségei miatt secunderen (másodlagosan) is károsodhat Az epilepsziás roham mibenlétének a megértéshez, bizonyos alapfogalmakat tisztázni kell. A humán nómenklatúra rendszer szerint az epilepszia egy gyűjtőfogalom, egy aktuális kórállapotot jelent, melyre az a jellemző, hogy bizonyos gyakorisággal (rohamfrekventiával) visszatérően jelentkeznek a rohamok, általában mindig ugyanazon klinikai tünetek formájában.  Bármely embernek vagy kutyának az életében lehet egyszer epilepsziás rohama, de ez a tünet nem azt jelzi, hogy a beteg epilepsziás, hanem csak azt, hogy az agykérget alkotó idegsejtek valamilyen oknál fogva átmenetileg fokozott izgalmi állapotba kerültek, és amíg az izgalmi állapot fennáll, addig tart a roham is.

Évtizedek óta ismertek olyan agyat ért inzultusok, amelyek minden meleg vérű állat agyában epilepsziás rohamot indukálnak.Ezek az elektrosokk, a nagy dózisú inzulinterhelés, a pentetrazol nevű gyógyszer.

Nincs olyan agyvelő amely, amely a fentiekben felsorolt durva külső behatásokra generalizált nagy rohammal ne válaszolna. Léteznek azonban olyan enyhébb, agyat érintő behatások, amelyek csak a fiatal, éretlen, vagy az érettebb, de az epilepsziára öröklötten hajlamos agy számára stimulust jelentenek. Ha ez az agyat károsító hatás kiváltja a rohamokat, ettől még nem mondjuk a betegre, hogy epilepsziás, csak azt, hogy lezajlott egy provokált epilepsziás roham, mely a kiváltó tényező megszűnését követően többé már nem is fog jelentkezni nagy valószínűséggel. Léteznek olyan, az agyat ért behatások, ártalmak, amelyek az epilepsziás működészavarra hajlamos, a veleszületetten alacsony görcsküszöbbel rendelkező egyedeknél az ártalom jelentkezését követően, de csakis akkor és az ártalom jelentkezésétől függetlenül nem epilepsziás rohamot provokálnak, de normál görcsküszöbbel rendelkező más egyedek esetében ugyanezek a tényezők nem okoznak ilyen jellegű rosszullétet. Humán epileptológiában évtizedek óta jól ismert ilyen tényezők, pl. a kialvatlanság, erős pszichés és fizikai kimerültség, láz, nagy mennyiségű alkohol fogyasztása, vagy éppen, ellenkezőleg, alkoholistáknál az alkohol hirtelen megvonást követően. Ha ilyen jól meghatározott körülmények között, jól behatárolható kórok hatására jelentkezik a roham, ettől még nem mondjuk a betegre, hogy epilepsziás, hiszen a kiváltó okok megszűnését követően a roham sem fog jelentkezni többé. A fentiekben felsorolt noxák (ártalmak) általában csak az alacsony görcsküszöbbel (agyi ingerküszöbbel) rendelkező egyénnél vált ki epilepsziás rohamot, a normál görcsküszöbbel rendelkező egyéneknél ritkán. Ebből következik, hogy az epilepsziás roham és az epilepszia betegség nem azonos fogalmak. A nemzetközi megállapodás szerint rögzített szigorú alapelvek figyelembe vételével, az első és egyszer jelentkező és bizonyítottan provokált epilepsziás rohamot el kell tudni különíteni a szakembernek a valódi epilepszia betegségtől.

A valódi epilepszia betegséget jelző roham hirtelen támad, minden látható kiváltó ok nélkül kiszámíthatatlanul jelentkezik, általában változó ideig tarthat, és mindig ugyanazon rohamtünetek képében mutatja meg magát.

A rohamok lezajlása, történhet tiszta tudatállapot mellet, de járhat tudatbeszűküléssel vagy akár eszméletvesztéssel is. A provokált rohamok minden esetben generalizált, eszméletvesztéssel járó nagy rohamok formájában jelentkeznek, hiszen az agyat ért ártalom az agykéreg minden idegsejtjére egyformán hat és olyan permanens (folyamatosan fennálló) neuronális izgalmi állapotot okoz, melynek klinikai tünete maga a roham. Ma már tudjuk hogy az epilepsziás roham nem betegség, hanem klinikai tünet, egy aktuális kórállapot. A  betegség az, amely az agykérgi   struktúrákat alkotó idegsejteket tartósan károsítja, és ez által az érintett területen létrejön  az epileptogen lézió,  vagyis  azon  idegsejt csoport illetve idegsejt hálózat, amely epilepsziás roham kiváltására  és fenntartására képes. A helyes diagnózist csak a részletes anamnézis (kórelőzményi adatok felvétele és elemzése), a klinikai tünetek az ideggyógyászati status, a kiegészítő laboratóriumi és egyéb műszeres vizsgálatok és az elektroencefalográfiás (EEG) –felvételek, valamint a képalkotó eljárások vizsgálati eredményeinek az összevetése adja meg.

Esetleírás:

Nyolc évvel ezelőtt, egy kedves budai állatorvos kollégám gyors segítséget kért tőlem telefonon. Aznap egy fiatal, 8 hónapos, magyar agár kant hozott a rendelőjébe az aggódó család.

A kolléga 6 hetes kora óta ismerte, kezelte és oltotta a kutyát.

A kérdéses napig a fiatal agár egészséges volt, korának és fajtájának megfelelő habitusúnak bizonyult a kolléga leírása alapján.

Aznap délelőtt, néhány órára magára hagyták a lakásban a kutyát, és amikor a család megérkezett a kutya földön, oldalfekvésben, görcsős állapotban feküdt, a szokásos generalizált eszméletvesztéses nagyroham tüneteit produkálva.

Mivel saját, több éves tapasztalataimat figyelembe véve nagy testű kutyákon a GM (grand mal) jelenségek leggyakrabban 1,5 -5 éves kor között szoktak jelentkezni, felmerült bennem a gyanú, hogy talán nem valódi epilepszia betegséggel állok szemben.

Gyors kérdéseket tettem fel a tulajdonosnak, főleg abban az irányban, hogy nem történt-e valami szokatlan dolog a kutyával a rohamokat megelőző órákban.

A válasz igen volt.

A földön rángatódzó kutya körül egy szétrágott gyógyszeres doboz hevert, melyből a tulajdonos elmondása szerint 10 tabletta hiányzott. A kérdéses gyógyszer a Diaprel

tabletta volt, melynek hatóanyaga a gliclazid erőteljesen stimulálja a hasnyálmirigyet, hogy minél több inzulint termeljen, és ezáltal csökkenti a vércukorszintet cukorbetegségben

(diabetes mellitusban) szenvedő embereknél. Kiderült, hogy nagypapa cukorbeteg és véletlenül elől hagyta a gyógyszerét, a kutya, pedig unalmában jó ízűen elfogyasztott fél dobozt belőle.

Mivel a tabletták bevétele, feltételezhetően, a kolléga rendelőjébe érkezés előtt órákkal már megtörtént, a gyomormosásnak túl sok értelmét nem láttam, hiszen a hatóanyag már régen felszívódott és a véráramba került.

A kollégával egyeztetve vércukorszint ellenőrzést, valamint kevés cukros infúzió beadását, ezen kívül görcs gátló készítmény intravénás adagolását javasoltam. A kutya fiatal kora, valamint a majdani tenyésztésbe állítás terve miatt a tulajdonossal egyetértve, EEG- vizsgálatot javasoltam.

Másnap az aggódó családtagok kíséretében meg is érkezett a fiatal agár kan.

Kirobbanó aktivitással futott be a rendelőbe, annak ellenére, hogy előző nap több eszméletvesztéses nagy rohamon esett át, valamint hogy a vércukor szintje 2 mmol/l alatt volt

(normál tartomány kutyán: 3,8- 6,5 mmol/l)

Az elvégzett EEG-vizsgálat eredménye negatív lett, epileptiform potenciálok nem jelentkeztek a görbén, valamint agyi strukturális károsodásra utaló jelek sem.

Összevetve a kórelőzményi adatokat, valamint a klinikai tüneteket illetve az EEG-vizsgálati eredményt, megszületett a diagnózis melynek a tulajdonosok, mint egyben a majdani agártenyésztők nagyon örültek. Hiszen a kutya 8 hónapja családtagként élte a maga kis mindennapi életét, de egyben tenyészkanként is majd meg kellett majd állnia a helyét, ha eljön az idő.  A kivizsgálások eredményének köszönhetően, nagy valószínűséggel nem fog olyan agyvelő fejlődési rendellenességet örökíteni az alomban, mely a későbbiekben, epilepsziás tevékenység alapját képezve az utód generációban, a fiatal kan tenyésztés alól való kivonását, és egyben ivartalanítást (castrációt) is jelenthetne a számára.

Az adott betegen jelentkező görcsrohamok a Diaprel-túladagolás (toxikózis) okozta alacsony vércukorszint (hypoglykaemia) következtében kialakuló alkalmi rohamsorozat volt. Ez a típusú epilepsziás roham nem igényel tartós antiepileptikus kezelést, hiszen a kiváltó ok megszüntetésével (adott esetben a Diaprel tabletta eldugásával) a roham sem fog jelentkezni többé.

Az eset óta 8 év telt el, de a toxikózist követően a kutyán egyetlen epilepsziás roham sem jelentkezett többé.

A fejezet következő részében néhány gondolat erejéig, bepillantást nyújtok az Olvasó számára, azzal kapcsolatban, hogy a hazai és külföldi, állatorvos neurológus - epileptológusok által alkotott szakmai körökben, mennyire különböznek az elképzelések az epilepsziák és az epilepsziás rohamok korrekt szakmai megítélésben, ezen kívül az epilepsziás rohamokon átesett állatok kivizsgálásban, valamint a világszerte is hiányos, állatorvosi epilepsziakutatással és oktatással kapcsolatos, hazai szakmai állásfoglalásokról.

Remélem a honi, állatorvosi epileptológia két jeles úttörője, nem veszi rossz néven, hogy a könyv segítségésvel fellebbentem a fátylat a kutyák epilepsziáival kapcsolatos világszerte - nem csak hazánkban - jól ismert szakmai ellentmondásokról.

Az írásos párbeszéd, két neves professzorunk prof. Dr. Karasszon Dénes (az MTA doktora), valamint, prof. Dr. Karsai Ferenc (egyetemi tanár, a MÁL rovatvezetője) között zajlik, a Magyar Állatorvosok Lapja hasábjain. (MÁL, 1997. május)

A vitaindító közlemény-párbeszéd  A. JAGGY, a berni egyetem állatneurológiai intézetének professzorának, a MÁL hasábjain leközölt, a kutyák epilepszia diagnosztikájával és terápiájával kapcsolatos cikk megjelenését követően indult el, a fenn említett, méltán elismert állatorvos professzoraink között.

Dr. Karasszon Dénes válasza külföldi publikációra:

„A kutya betegségei között kevés másikat ismerünk, amelyről annyi téves nézet, elképzelés, sőt tanítás látott volna napvilágot, mint az epilepsziát. Alapvető változást csak a jelen században bevezetett új diagnosztikai eljárás: az agyáramgörbe-vizsgálat (elektroencephalográphia) alkalmazása hozott, miután ily módon kiderült: epilepsziás kézséggel a Reptiliáktól (madarak) felfelé valamennyi Vertebrata (gerincesek) rendelkezik. Kiderült ugyanis, hogy az EEG-vizsgálatok segítségével meghatározott epilepszia típusok gyógykezelése más és más gyógyszerek adását igényli, azaz, az epilepsziaellenes gyógyszert,  nem a klinikai rohamtípusok, hanem az elektroencefalográfiás jellemzők alapján kell megválasztani. Az elmondottak tanúsítják, hogy az epilepsziák diagnosztikája a gyógykezelés szempontjából nem nélkülözheti az EEG vizsgálatokat.

Külön tanulmány sorozat lenne hivatott bemutatni azokat az örökletes, degeneratív, valamint pl. immunpatológiai kórfejlődéstanú idegrendszeri megbetegedéseket, amelyek klinikailag epilepsziás megnyilvánulásokban agyszövettanilag jellegzetes neuorohisztokémiai elváltozásokban is felismerhető.”

Dr. Karsai Ferenc reflexiója:

„A sorok írójának teljes mértékben igaza van abban, hogy hiányolja a hazai állatorvosi epilepsziakutatást, és abban is, hogy már a  kórforma elnevezésétől kezdve fogalmi zűrzavarral találkozunk e területen. Mentségünkre szolgáljon, hogy nem vagy alig jobb a helyzet a nálunk gazdagabb, nagyobb országokban sem, szinte teljesen hiányoznak a magyar kutatók tollából kutyák epilepsziájára vonatkozó tudományos igényű publikációk. Az igazsághoz tartozik, hogy az általam ismert angol-német nyelvű állatorvosi szakirodalomban is meglehetősen ritkák az ilyenek. A szakma művelői-oktatói ebben a helyzetben kénytelenek külföldi szakemberek könyveiben, dolgozataiban, előadásaiban foglaltakra, valamint saját klinikai tapasztalataikra hagyatkozni.”

Két kedves - és engem még oktatott - professzorom, mélyen szántó gondolatainak, szó szerint történő idézést azért tartottam fontosnak, mert ennél világosabban még senki nem határozta meg számomra a hazai és a külföldi, állatorvosi epileptológiában uralkodó és fogalmi és terápiás zűrzavart. Egyetemi éveim alatt, Karsai professzor úrtól tanultam a belgyógyászat tantárgyán belül az állatorvosi epileptológia alapjait, mely alapelvek máig is helytállóak. De gyakorlati tapasztalataim alapján később, évek múlva el kellett fogadnom Karasszon professzor úr, újdonságként ható, számomra egyértelműen elfogadható és betartandó irányelveit, melyek változásokat sugalltak számomra az állatorvosi epileptológia elavult szemléletében. Végtelenül lesarkítva ezt a bonyolult gondolatkört: egyértelműen világossá és elfogadhatóvá vált a számomra hogy a humán epileptológia alapelveit, és iránymutatásit alkalmazni lehet az állatorvosi epileptológiában.

Ennek legékesebb bizonyítéka - többek között - az a publikáció, mely prof. Karasszon dr. tollából született és a Magyar Állatorvosok Lapja (MÁL) 1991-es számában került közlésre.

A cikkben, a professzor úr egy saját esetleírást közöl, mégpedig egy 3 hónapos házinyúl epilepsziájával kapcsolatban. A cikk szerint a kisnyulat a piacon vásárolta valaki, majd kezelő állatorvosa, a súlyos klinikai tünetekre való tekintettel utalta Karasszon doktorhoz EEG- vizsgálatra, valamint egyéb irányú kivizsgálásra. A nyúl, fiatal kora ellenére hihetetlen mértékű, folyamatosan agresszív magatartást tanúsított, de emellett a súlyos magatartászavar mellett, még időnként eszméletvesztéses nagy rohamai is voltak. Vagyis, a nyúl nem csak   súlyos neuropszichiátriai tüneteket mutatott, hanem egyben a legsúlyosabb epilepsziás rohamtípust is. A kivizsgálás rendkívül alapos volt. Klinikai, neurológiai, majd az EEG-vizsgálatot követően agyvelő kórszövettani vizsgálatra is sor került, melynek eredménye   egyértelműen megmagyarázta a frappáns  klinikai tüneteket. Az agyvelő azon területein voltak súlyos és visszafordíthatatlan patológia (kóros) elváltozások, melyek a humán epileptológiában már évtizedek óta jól ismert patomechanizmus alapján generálták (temporális lebeny, hippocampus, amygdala, kisagyvelő) az epilepsziás rohamokat, és egyben indokolták a rendkivüli mértékű agresszivitást is.

Az epilepsziával együtt előforduló agresszív magatartással, a humán pszichiátriai szakirodalom már hosszú évek óta foglakozott és az epileptológusok, neurológusok számára jól ismert jelenségnek számított, a cikk 1991-es megjelenésének idején is. A publikáció elolvasása és gondos áttanulmányozása számomra kijelölte a helyes utat az epilepsziás kutyák és macskák alap- és társbetegségeik valamint az epilepsziás rohamokat produkáló betegek kivizsgálásának alapelveivel kapcsolatban. A publikáció 17 évvel ezelőtt került közlésre, Karasszon professzor úr tollából, azóta számtalan, ugyanezen súlyos neuropszichiátriai és epilepsziás roham típust mutató kutyát vettem a kivizsgálásokat  követően, epilepszia gondozásba.

Sok olvasó, akinek ilyen típusú epilepsziában szenvedő, családtagja vagy ismerőse esetleg kutyája van, jól ismeri ezeket a tüneteket.

Könyvem célja többek között, rávilágítani arra a tényre, hogy a kutyák és az emberek epilepsziái és az ezzel kapcsolatos és együttesen jelentkező pszichiátria tünetek azonosak a kiváltó ok és a következmény szempontjából. Saját eseteim részletes leírását az egyes fejezetekben elolvasva, ez a tény minden esetben bizonyításra fog kerülni. Némi különbség természetesen fog adódnia az emberi és a kutya epilepszia rohamtüneteinek klinikai megjelenésében, mely elsősorban abból adódik, hogy a kutya négy lábon járó élőlény. Pl.: ha a frontális (homlok lebenyi) epilepsziák egyik típusos rohamfajtája az un. vívóállás jelentkezik kutyán, ahol a rohamtünet, az egyik oldali első végtag az azonos oldali fül melletti tartása  akár perceken át, miközben a kutya hason csúszva 3 lábbal próbál előrehaladni a roham alatt, ez végül   a kutya felborulásához vezet a test  statikájának  megváltozása miatt. (Az állatorvos gyakran a „bizonytalan mozgásszervi tünetekre” való tekintettel nem  epilepsziás rohamot, hanem izületi problémákat esetleg  agyvérzést diagnosztizál, a tapasztalataim szerint.)

Az embereken jelentkező e rohamtípus, az álló helyzet fennmaradást nem zavarja, de ettől még ugyanazon homloklebenyi régióból indul ki a gócos roham, emberen és kutyán egyaránt.De vehetjük példaként akár a kutyákon is, mint, ahogy az embereken jelentkező, leggyakoribb temporális (halánték lebenyi) epilepsziák azon formáit, amikor is érzékcsalódások jelentik magukat az epilepsziás rohamokat. Pl.: lépések zaja, patakcsobogás hangja, rémületet keltő képsorok, emlékképek „látványa”, furcsa szagok érzete, vagy hirtelen kialakuló félelem érzet, riadtság. Az epilepsziás emberek élményszerűen be tudnak számolni a kezelő orvosnak a roham alatt átélt, látott, hallott vagy átélt eseményekről, érzetekről. Nekünk állatorvosoknak, sajnos ez a lehetőség nem adatik meg, csak az átmeneti magatartásváltozás, ködös tudatállapot, viselkedés zavar, esetleg szorongó, vagy éppen ellenkezőleg agresszív, támadó magatartás az, amely felhívja a figyelmünket arra, hogy az epilepsziás nagy rohamokat oly gyakran megelőző, pszichés tünetek formájában jelentkező, görcsökkel nem járó roham típusról van szó az adott esetben.

Könyvem egész szellemét áthatja Karasszon professzor úrtól kapott szakmai örökség, mely folyamatosan szem előtt tarja azt a tényt, hogy az állatorvosi epileptológiában messzemenően alkalmazhatók és betarthatók a humán epileptológiai irányelvek, a kivizsgálás, a kóroktan keresése, valamint a hatékony gyógykezelés szempontjából.

  Ön a 926718. látogató